P. KISS MENYHÉRT
Templomigazgató.
A szerzetesközösség
vezetője,
gimnáziumi tanár
telefon: +3630 464 9796
e-mail: oregmohikan@gmail.com
P. TÓTH VENCEL
tanár a Ferences
Szentföldi Kusztódia
komisszáriusa
RIPORTOK MENYHÉRT ATYÁVAL
„Áldott légy, Uram, minden emberért” – beszélgetés Kiss Menyhért OFM atyával a szentendrei évekről
„Nekem tetszett; akár újrakezdeném” – mondja mosolyogva Menyhért atya, akinek életútja csaknem fél évszázadon át összefonódott a szentendrei Ferences Gimnázium történetével. Az iskola 75. évfordulója apropóján a kezdetekről, a legendás „tanhév” világáról, a ferences nevelés időtálló értékeiről és azokról a diákokról beszélgettünk, akiktől – saját bevallása szerint – legalább annyit tanult, mint amennyit ő tanított nekik.
Menyhért atya, kicsit rendhagyó módon kezdeném ezt az interjút, ha nem gond. Megtenné, hogy egy picit becsukja a szemét?
Persze, hogyne.
Köszönöm szépen. Mi az a kép vagy emlék, ami legelőször a gondolataiba kúszik, ha kimondom azt, hogy Ferences Gimnázium?
Hmm… Érdekes, mert ez az emlék még abból az időből való, amikor negyedéves egyetemista voltam. Félix atya, aki akkor Szentendrén tanított – korábban pedig sokáig Esztergomban, ahol nekem is tanárom volt –, felhívott telefonon, és azt kérte, menjek ki hozzá, és tartsak egy kis szakkört azoknak a matematika iránt különösen érdeklődő diákoknak, akikkel foglalkozott. Azt szerette volna, ha megmutatom nekik, milyen matematikával találkoznak majd az egyetemen: milyen fogalmak, milyen tételek, milyen gondolkodásmód vár rájuk, ha ilyen pályát választanak. Így kezdődött a szentendrei történetem. Ugyanakkor Szentendre elsőre furcsa volt számomra, mert egészen más világot jelentett, mint az esztergomi gimnázium.
Mi fogadta, amikor már tanárként érkezett vissza a helyszínre? Ha jól tudom, akkor az iskola még korántsem volt olyan, mint amilyennek ma ismerjük.
Egyáltalán nem. Olyan lepusztult volt, amilyet ma talán el sem lehet képzelni. Ha most időutazást tennénk, és együtt belépnénk az iskola kapuján 1978 őszén, senki nem mondaná meg, hogy ez egy gimnázium. Persze már ismertem az épületet kívülről, jártam ott korábban is, de tanárként belépve egészen más volt. Egyetlen dolog ragadta meg az embert: a gyönyörű Naphimnusz-kapu, amelyet Soós Ányos atya készített nagy szeretettel és hozzáértéssel a diákokkal együtt. Az már akkor is ott állt.
Félig romos épületek, megsüllyedt mennyezetek, rossz állapotú tetők – szinte tanyasi körülmények között működött az iskola. Emberileg viszont csodálatos hely volt. A diákok rendkívül kedvesek voltak, igazi családot alkottunk. Összesen 175 tanuló járt akkor az iskolába. Voltak egészen apró létszámú osztályok is – Zatykó László atyának például szinte szobaméretű osztályterme volt. A tanári kar is nagyon lelkes közösséget alkotott. Akkor még a tanárok mintegy 95 százaléka szerzetes volt. Egyetlen világi kollégánk volt: Czája Mátyás testnevelő tanár, kiváló tornász és nagyszerű ember.
A szentendrei HÉV-nek annak idején volt néhány, kifejezetten a gimnázium számára fenntartott kocsija, ahol a diákok még utazás közben is tanultak. Ön hét évig kísérőtanár is volt. Hogy kell pontosan elképzelni ezt a híres „tanhévet”?
A tanhév szinte ugyanúgy hozzátartozott a gimnázium életéhez, mint Egyiptomhoz a piramisok. Ma már szinte hihetetlenül hangzik, pedig évtizedeken át így működött. A HÉV-szerelvény második és ötödik kocsija volt kijelölve a Ferences Gimnázium diákjai számára – vagyis az elölről számított második, illetve a hátulról számított második kocsi. Ez a rendszer az ötvenes évektől kezdve működött. Budapestről és a HÉV vonalának településeiről nagyon sok diák járt be naponta, hiszen akkoriban alig volt szentendrei tanulónk. Az egyik kocsiban az első- és másodikosok utaztak, a másikban a harmadikosok. A negyedikeseknek már nem volt kötelező a tanhév, de ők is csatlakozhattak. Ezekben a kocsikban mindig teljes csend volt, nem beszélgettek, nem zajongtak a diákok, hanem olvastak, tanultak, készültek az aznapi órákra. Mire beértünk Szentendrére, sokan már a házi feladatukat is befejezték. A végállomáson aztán kettes sorba rendeződtünk, és így vonultunk végig a városon egészen az iskoláig. Ez Szentendre életének is jellegzetes képe volt. A város lakói ismerték és szerették a ferences diákokat, sokszor még kedveskedtek is nekik. Az utolsó tíz évben a leghűségesebb kísérőtanár a tanhéven Irén tanárnő volt.
Az iskola létrejötte szorosan összefüggött azzal, hogy a kommunista időszakban csak néhány szerzetesrend működhetett tovább?
Amit most mondok, azt nem történészként mondom, hanem úgy, ahogyan Hegedűs Kolos atyától és Váradi Béla atyától hallottam. Béla atya – aki később tartományfőnök lett – személyesen mesélte, hogy maguk a ferencesek sem igazán értették, miért éppen őket szólította meg az akkori hatalom. Hiszen több valódi tanító rend sem maradhatott fenn. A ciszterciek nem maradhattak, a premontreiek sem, és még sokan mások.
Tényleg érdekes, hogy a bencések és a piaristák mellett még a ferencesek maradhattak, akik alapvetően – karizmájukat tekintve – nem is voltak tanítórend.
Igen, ők hárman, illetve a Boldogasszony Iskolanővérek. Béla atya úgy fogalmazott, hogy talán éppen a ferencesek egyszerűsége volt az egyik oka annak, hogy megmaradhattunk. Olyan szegény rend voltunk, hogy nem tűntünk veszélyesnek. Nem látszottunk nagy, öntudatos tanító rendnek, hanem egyszerű közösségnek, amely nagyon szerény körülmények között élt. Lehet, hogy Szent Ferenc tudott valamit. Nem messze tőlünk van egy református templom, amelynek az a neve, hogy Megmaradás temploma. Néha eszembe jut róla, hogy talán a mi megmaradásunk egyik titka is ez az egyszerűség volt.
Ha egy kicsit tágabb történelmi kontextusba helyezkedünk: mit jelentett a hatvanas-hetvenes években szerzetesnek lenni?
Én 1968-ban kerültem az esztergomi ferences gimnáziumba. Addig életemben nem találkoztam szerzetessel. Az első Iglói Ignác atya volt, aki rektorként fogadott bennünket. Nagyon hamar kiderült, hogy az iskola egy zárt világ. Nemcsak a szerzetesközösség volt visszahúzódó, hanem maga az iskola is külön kis szigetet alkotott Esztergomon belül. Viszont az iskola falain belül óriási szabadság, derű és élet volt. Nagyon magas színvonalú oktatás folyt, és rendkívül felszabadult légkör uralkodott. Érdekes módon hosszú évekig más szerzetesrenddel alig találkoztunk. Bencésekkel, piaristákkal egyáltalán nem. Legfeljebb annyi kapcsolatunk volt, hogy tánciskolába néha átmentünk a nővérekhez, ahol lányok is voltak.
Hogyan került végül tanárként Szentendrére? Evidens volt, hogy oda helyezik a szakkör tartás után?
Egyáltalán nem. Azt szoktam mondani tréfásan, hogy 1978 őszén három nagy ember kezdte meg a szolgálatát. Kolos atya lett a szentendrei igazgató, II. János Pál pápa megkezdte a pápaságát, és volt egy zöldfülű matematikatanár: én. Az előzménye az volt, hogy Pasaréten sokat voltunk együtt fiatal rendtagok. Kolos atya, Hován Ágoston atya, László atya már tanítottak Szentendrén, én pedig még egyetemista kispap voltam. Amikor Kolos atyát kinevezték igazgatónak, azt mondta nekem: „Fiú, gyere Szentendrére, kell egy jó matematikatanár.” Őszintén szólva nem örültem. Én Esztergomba szerettem volna visszakerülni. Erre ő csak annyit mondott: „Ne keseredj el. Néhány év múlva majd visszamész Esztergomba.” Hát… ennek most már negyvennyolc éve.
